Cikkek, tanulmányok Források Bibliográfiák Tananyagok, modultervek Ajánlók Korábbi számaink tartalma Elérhetőségeink

nyomtatás

 Beck Zoltán

A cigány népmeséről
Az orális hagyomány műfajairól
 
A roma, cigány közösségek orális hagyománya kapcsán (melynek kutatása: gyűjtése, feltárása és osztályozása több mint egy évszázados múltra tekint)[1] általában az ezzel foglalkozó tanulmányok felütése megállapítja: élő, a közelmúltig (vagy a jelenben is) létező, aktív korpuszról beszélhetünk, olyanról, amely a közösségi emlékezet meghatározója; főként mert nem-írásos kultúra a cigány közösségeké, az írásbeliség alakulástörténete alig fél évszázados, a beás nyelv esetében pedig még fiatalabb.[2] Azt is érdemes alapelemként tisztáznunk, hogy nem egynyelvű szövegkorpusz az ún. cigány folklór. A különböző nyelvi csoportok nem dialektikus eltérést mutatnak csupán, hanem különböző nyelveken beszélnek: a Kárpát-medencében főként a romani dialektusait, a beás nyelv dialektusait, valamint a magyar nyelvet, akár egynyelvű, akár kétnyelvű beszélőként. Ily módon a folklórszövegek is különböző nyelveken – az adott kisközösség saját nyelvén – szólalnak meg, miközben mind a nyelvek (a nyelvhasználók szintjén), mind a folklórszövegek (hallomás, átvétel, egy közösséghez tartozás, közösségi emlékezet, vándormotívumok, etc.) megmutatják, hogy a csoporthatárok, nyelvi határok átjárhatók, kölcsönös egymásra hatásuk nyomot hagy a gyűjtött szövegeken.
Viszonylag nehéz tehát olyan univerzálékra szert tenni, melyek így vagy úgy, a cigány folklórszövegeket, benne a cigány népmesét egységesen jellemzik. Ugyanakkor az áttekintésben vállalkozunk arra, hogy a folkloristák gyűjtő és elemző munkájának összeolvasása során a szövegalkotás stratégiáinak néhány sajátosságára felhívjuk a figyelmet.
 
A cigány orális kultúra meghatározó egysége az énekelt szöveghagyomány: dalok és balladák. Az énekelt dalok műfajleíró hagyománya az előadásmódot kiemelt műfajszervező erőnek tekinti, így két nagycsoportba sorolja azokat: tánc (vagy gyors) dalokat és lassú dalokat különböztet meg. Ezt jellemzően az oláhcigány korpuszt kitüntetve teszi, elnevezése is innen ered (lóki ?íli – khelimaski ?íli[3]). Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a cigány énekhagyomány – mint arra a bevezetőben utaltam – nem egynyelvű, nem egységes, a szerveződő közösségeket különböző életstratégiák, identitásstratégiák jellemzik. A leginkább oláhcigány közösségek folklórját gyűjtő Bari Károly gyűjteményének elemző bevezetésében írja:
 
„több évtizedes kutatásom anyagát áttekintve úgy látom, nincsen egységes cigány népi kultúra. Minden törzs, csoport folklóralkotásait […] jól megkülöbnöztethető sajátosságok jellemzik. Autochton kultúrája van a khelderashoknak, a lováriknak, a magyarországi magyarcigányoknak, az erdélyi magyarcigányoknak, és a többi cigány csoportnak is.”[4]
 
A műfaji sokszínűséget nem csupán az adja, hogy különböző nyelvi csoportok ill. különböző életstratégiák jellemzik az egyes cigány közösségeket. Ha a megközelítés az előadásmód primátusa helyett inkább olyan műfajjellemzőket keres, melyek a megszólaltatott szövegre, a megszólalás alkalmára, etc. vonatkoznak, akkor jóval nagyobb műfaji szórtságot állapíthatunk meg, és ezzel együtt a szövegekhez való hozzáférés, értelmezési keretünk is kiszélesedik: alkalmi, tematikusan rendezett, hangulati-érzelmi egyneműségre vonatkozó, az énekelt szöveg keletkezésére utaló műfajcsoportok jönnek létre. Az énekelt epikus szövegtípus is megjelenik, ezek a népballadák. A legismertebb balladagyűjtemény a Csenki-fívérek munkája[5]. A címben jelölt műfajok közül a keservesek olyan énekelt szövegek, melyeknek alakulására (eredete és megmaradása, továbbélése a közösségi emlékezetben) különféle elképzelések dolgozódtak ki. A folkloristák egy csoportja úgy tekint ezekre a szövegekre, mint hajdanvolt balladák töredékes maradványaira, leginkább azért, mert az egyes versszakok kevéssé kapcsolódnak egymáshoz tematikájukban, ugyanakkor önálló egységekként ezek a versék egy-egy történetelemet, cselekményelemet beszélnek el. Ezt az állítást cáfolják a későbbi kutatások, melyek a keservesekre önálló műfajként tekintenek, mint olyan lassú dalokra, melyek bár hordoznak epikus mozzanatokat, mégis hangulati egyszólamúságuk, azonosságuk szervezi a szöveget. Így tehát nem a közösségi emlékezet megszakítottságát tanúsítja (ahogy Vekerdi elgondolja a „hagyományvesztő nép”-et), hanem azt a motívum- és formarepertoárt, amely az előadói rögtönzésekkel együtt változékony formákban tárul elénk. A folklór legarchaikusabb szövegrétegeként tekinthetünk a cigány balladakincsre, melyek több gyűjteményben és számos variációban szerepelnek, köztük a magyarországi megjelenések közül válogatva Bari Károly és a Csenki testvérek nevéhez fűződőek a legismertebbek.[6]
 
A nem-énekelt szöveghagyomány (a prózai formák) széles műfajspektrumú: eredetmondák, mítoszok (mitologikus történetek), anekdoták, történetek, hiedelmek, ráolvasások, jóslások, etc. találhatók ebben a széles, felgyűjtött szövegkorpuszban. A közreadások azonban – ahogyan az ezekhez kötődő elemzések, leírások – nem műfajspecifikusak, legalábbis nem ez szervezi a megszólalásokat. Sokkal inkább áll a középpontban az adatközlő-mesélő vagy annak kisközössége, lakóhelye, kisebb területileg jól körülhatárolható régiója. Valószínűsíthetően azért, mert az élő szöveghagyomány miközben etnikus jegyekről is számot ad, alapvetően a variábilitását nem ettől, hanem a mesélés aktusától nyeri: jelentősebb tehát az a kontextus, amely közvetlenül meghatározza a mesélő és a hallgatóság életvilágát. Míg Bari gyűjtései megőrző akaratról tesznek tanúbizonyságot, ily módon gyűjtőként horizontális lefedettségre törekszik, felgyűjtötte a még meglévő élőszavas hagyományt az elmúlt évtizedekben, ahogy fogalmaz:
„folklórkutatásaim célja a cigány népi hagyományok megmentése és megismertetése volt”,
addig más gyűjtők esetében a horizontális szemlélet szűkebben értelmezett. A Csenki-testvérek műfaji szempontból kísérelték meg érvényesíteni ezt, és az énekelt szöveghagyományra koncentráltan gyűjtöttek,[7] így aztán a keservesek és balladák mellett táncdalok gyűjtését is végezték.[8] Ugyanakkor területi koncentráltságuk (Püspökladány) más műfajoknak is teret engedett, Csenki Sándor gyűjtőként jegyzi a püspökladányi mesekincs egy részét.[9] Más folkloristák esetében a vertikális szempontok erősebben érvényesültek, ahol egy adott közösség vagy terület egy-egy folklórműfajának lesz kitüntetett helye, ezekre találunk hozzáférhető példákat többek között a Ciganisztikai tanulmányok és a Cigány néprajzi tanulmányok sorozatban.
 
A cigány népmeséről
 
A cigány népmesékről való megszólalás számos előzetes állítás eredménye. Az ezzel foglalkozó szövegek, legyenek azok bármely műfajúak, bármely regiszterben, általában nehezen kerülik ki az erről való megszólalás közösségi, társadalmi felelősségét: leginkább azért, mert az erről való gondolkodásunk stratégiáit a modernitás nemzeteszménye formálja máig, ily módon a népköltészetre közösségi identitáselemként, vagy azt formáló erőként gondolunk. Djuric, Rajko a roma irodalomról írt monográfiájának első egységében ennek megfelelően szólal meg, és a roma szöveghagyományt olyan folytonosságnak gondolja el, amelyben a népköltészet és a magasirodalom összefonódik, különbségüket időbeli egymásra következésükben gondolja el:[10] a szöveg leghangsúlyosabb eszménye és célja a közösségi identitás fenntartása.
A cigány népmesére tett definíciós kísérletek – legalábbis az, hogy megragadni lehessen – jellemzően metonimikus viszonyban álltak a cigány, roma közösségek társadalmi viszonyrendszerével, a megjelenő sztereotípiákkal, működtetett előítélet-rendszerekkel, ill. azok elemeivel. Ebből adódik az, hogy az általános/áttekintő leírások binárisan rendezik a megnyilatkozást, mint pl.: „Amíg a népmese Európaszerte kihalóban van, a cigányok ma is őrzik mesekultúrájukat”, vagy „a történetek színes előadása tekintetében fölülmúlják a nem-cigány mesélőket”;[11] vagy éppen ellenkező előjeleket használnak, és a következtetések nem a tudományos gondolkodás, sokkal inkább az előítéletek foglyává válik: egy népcsoport irracionális gondolkodására, hagyományvesztésre, kollektív feledékenységre vonatkoznak.[12]
 
A magyarországi cigány népmesék nyelvi sajátossága, hogy cigány[13] (a romani dialektusai és archaikus változatai ill. beás és dialektusai) vagy magyar  nyelveken szólalnak meg. A folklorista osztályozás (tk. Görög-Karády Veronikáé) nyelvi szempontú rendszere a mesemondók felől gondolja el ezt a rendszert, éppen azért, mert a mesemondók nyelvi státusza sok esetben kétnyelvű, ily módon a hallgatói környezettől függ a mesék előadásának nyelve. Ezzel együtt a cigány meseirodalommal foglalkozó folklórkutatás a mesekincset sokkal inkább köti előadóihoz, ill. az előadók meserepertoárjához, amelyben a komparatív szövegvizsgálatok sokkal inkább vihetők végig, mint egy, az adatközlőket és közösségeiket a szövegekről leválasztó aktus esetén. Az is megfigyelhető, hogy a mesegyűjtők személye meghatározza (orientálja) azt, hogy a felgyűjtött szövegek milyen nyelvűek, ily módon például a Csenki vagy Bari gyűjtések az oláhcigány mesehagyományra koncentrálnak, míg mások nevéhez a beás mesekincs (Orsós Anna, Szapu Magda)[14] felgyűjtése kapcsolódik.
A mesélés aktuális közönsége szintén alapvetően befolyásolja a mesék nyelvét a kétnyelvű mesélők esetében: ők ugyanis cigány mesemondóként magyar nyelvű, nem-cigány közönségnek is mesélnek/meséltek (akár vásári alkalmakkor), miközben meserepertoárjukba romani nyelvű mesék is tartoztak, melyeket saját közösségükben mondtak.
Ezek a kevéssé kibontott anomáliák, kérdéskörök nyilván jelzik – anélkül, hogy a továbbiakban a folklórkutatás elméleti, ideológiai vagy praktikus dilemmáit ismertetnénk –, hogy a szövegkorpuszt nehéz megragadni, éppen azért, mert nyelvileg változó, miközben a nemzetközi mesekutatás besorolásának egyik alapeleme a szövegek nyelvi összetartozása.[15]
 
A következőkben megkísérlem röviden vázlatolni azokat a jellemzőket (merev diskurzusrend nélkül), melyeket a mesekutatás jelenleg a cigány mese sajátosságának, hangsúlyos jellemzőjének gondol el, azzal, hogy (1) nagy valószínűséggel nem lehet a cigány meséről univerzális megállapításokat tenni, továbbá; (2) azzal a (szintúgy jelenleg nem kifejthető) megkötéssel, hogy a cigány mese sajátosságai nem etnikus határként értelmezendők.
 
A legfőbb mesetulajdonság a mese létmódjából adódó különbség: a mesekincs, abban az esetben, ha élő, egészen más módon értelmeződik: a szöveg változásban van, a változatok, improvizációk, az élő/létező mesealkalmak, meseközönség alakítják stílus-és formajegyeit. Mivel az európai államalkotó népek javánál a gyűjtés ennek a kultúrának éppen utolsó pillanatában történt meg, azóta a rögzített, lejegyzett szövegek viszony a lehetséges vizsgálatok tárgya, ily módon kölcsönhatásuk következtethető, de nem eleven, megtapasztalható.
 
A mesei alműfajok között[16] a tündérmesék, varázsmesék (közöttük számos hősmese) fordulnak elő talán legnagyobb számban. Az igaz történetekhez olyan előadásmód társul, amely igazzá, személyessé formálja a történetet.[17] Nagy számosságú ez a mesekincsben, köztük tréfás mesék, anekdoták és erotikus történetek is megjelennek.
 
A sajátosságok között jelenik meg az alműfajokon belül az egyes típusok keveredése, ahogyan általánosságban is elmondható: az élő mesehagyomány, a mesélő erős személyes hatása a mese alakulására, az improvizált, rögtönzött elemek jelenléte hat a struktúrára. Köztük kiemelten szokás említeni (éppen a proppi morfológia alaptörvényeivel szemben)[18] főként a tündérmesék és hősmesék jellemzőjeként az epizódok szabad kezelését, a feladatok egymásra következésében a fokozatok elvének felborítását, a zárlat jutalomelemének elmaradását vagy visszautasítását. A szereplői rendszerre vonatkozóan megállapítható, hogy a hős tulajdonságai legalább annyira egy esendő emberéi, mint amennyire kivételesek: megengedő a hős érzelmeinek kimutatásával szemben (sírás), a jellemvonások között találunk esetenként negatívumokat, a szüzsétől független motivációkat. Sőt, akár a hőscsere is megtörténhet egy mesén belül. A szereplők sok esetben maguk is cigányok (a legkisebb fia a szegény cigány családnak), a magyar nyelven meséltekben is megszólalhatnak a szereplők cigányul (ill. használhatnak cigány szavakat). (A kétnyelvű mesélők esetében olyan lejegyzésekkel is találkozunk, ahol bár a szöveg lovári nyelvű, a mesei nyelvi fordulatok egy része magyar nyelvű, ahogyan a vulgáris szóalakok egy része is.)[19]
A meseegész kapcsán Görög-Karády megemlíti a „Seherezádé-féle” technika alkalmazását, amely komplex meséket, egész sorozatokat képes előállítani. Az elemek között megjelennek a modern technikai vívmányok (helikopter a táltos helyett), éppen azért, mert a mesék és mesélők kapcsolatot tartanak fenn a mával, azzal a világgal, amelyben élnek. Összességében elmondható a meseszövésről a varázsmesék esetében, hogy azok esztétikumát a kalandosságban ismeri fel a mesemondó és hallgatósága. Ez az, amely a mesei építkezést, cselekményszövést, szereplői rendszert, epizódokat szervezi, struktúrájának logikáját adja.
 
Válogatott bibliográfia
 
A következőkben közölt szűk ajánlott bibliográfia olyan szövegeket tartalmaz, melyek egy része a leírt mesehagyomány korosztályhoz, olvasáshoz stilárisan rendezett, szerkesztett, átírt szöveg. Más részük szövegközlés, s mint olyan, nem átírt, hanem elhangzás-hű lejegyzés, amely esetenként a hallgatóság megjegyzéseit (így a mesélés szituációját, alkalmát, körülményeit) is rögzíti, azonban úgy hiszem, mind tanári, mind tanulási segédanyagként használatba vehetőek, éppen úgy, mint a lábjegyzetekben hivatkozott egyéb szövegek.  (További válogatásra ajánlom Bódi Zsuzsanna szerkesztett bibliográfiáját.)
 
Eperjessy Ernő, A három sorsmadár, Õrtilosi beás cigány népmesék, Ciganisztikai Tanulmányok 8., MTA, Bp., 1991.
Nagy Olga, Villási, a táltosfiú, Mezőbándi, szucságiés mérai cigány népmesék, Ciganisztikai Tanulmányok 9., MTA, Bp., 1996.
Görög Veronika, szerk., Berki János mesél, cigány és magyar nyelven, Ciganisztikai Tanulmányok 3., MTA, Bp., 1985.
Nagy Olga, A havasi sátoros, Dávid Gyula meséi, Ciganisztikai Tanulmányok 6., MTA, Bp., 1988.
Nagy Olga – Vekerdi József, A gömböcfiú, Erdélyi cigány mesék, Terebess, Bp., 2002.
Bari Károly, Az erdő anyja, Gondolat, Bp., 1990.
Bari Károly, Tűzpiros kígyócska, Gondolat, Bp., 1985.
Bari Károly, Cigány folklór, Magyarország, Románia, I-X. (CD-gyűjtemény, amely leginkább az énekelt hagyomány rögzítése)
Bari Károly, A tizenkét királyfi, Romano Kher, Bp., 1996.
Kalányos Terézia, Nau? korbj, A kilenc holló, Gandhi, Pécs, 2002.[20]
Görög-Karády Veronika, Erdős Lajos mesei világa és meséi, L’Harmattan-Nyitott Könyv, Bp., 2009.
Rostás Mihályné, Lujza meséi, MCNYE, én.
Betyár volt-e Cigány Jóska?: Cigány mesék, Noran, Bp., 1999.[21]
A cigány meg a sárkány: Püspökladányi cigány mesék, Európa Kiadó, Bp., 1974.
Lázár Ervin-Ámi Lajos, Az aranyifjítószóló madár, Osiris, Bp., 2002.[22]
 

 


[1] A cigány, roma közösségek orális hagyományának, meséinek felfedezése, lejegyzése/rögzítése, ill. közzététele nagyjából egybeesik a népi kultúra felé való fordulás jelentős időszakaival, ennek rendszerességet aztán elsőként a Journal of Gypsy Lore Society biztosított, 1888-tól kezdődően. Bár Görög-Karády Veronika megjegyzi, hogy az első hitelesnek tekintett cigány meseszövegek (összesen öt) 1869-ben jelent meg. (vö. Uő, Éva gyermekei és az egyenlőtlenség eredete, L’Harmattan, Bp., 2006) A magyarországi (inkább Kárpát-medencei) gyűjtőmunka a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben bár rendszeresnek nem nevezhető, mégis publikálásra kerül számos szöveg, leírás ill. azok magyarázatai, leginkább Wlislocki Henrik (Heinrich von Wlislocki), a kulturális antropológiai kutatások előfutáraként is számon tartott tudós nemes tollából. Kutatástörténeti leírásra a továbbiakban nem vállalkozom, a romológiai tárgyú kutatások alakulástörténetének korai epizódjait lsd. tk.: Görög-Karády Veronika, Éva gyermekei és az egyenlőtlenség eredete, L’Harmattan, Bp., 2006, 205-230; Prónai Csaba, A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története, Magyar Tudomány 42 (6), 729-740; Beck Zoltán, A lehetséges cigány irodalom, PTE, Pécs, 2004; Soós István, József főherceg cigány levelezése, Szekszárd, 2000; más összefüggésben tk.: Binder Mátyás, A roma nemzeti gondolat kelet-európai történeti kontextusban, Cigány Néprajzi Tanulmányok, 15., 353–65
[2] „A magyarországi cigány irodalom az utóbbi 40 évben teremtődött meg, gyökerei azonban mélyen visszanyúlnak a mondák, mesék, balladák, népi bölcsességek világába.” Orsós Anna, Hagyomány és modernség a beás mesékben = Breszkovics József-Radics József, Cigánykerék, népismereti és művészeti olvasókönyv általános iskolásoknak, Darány, 2002, 77
[3] lassú dal – táncdal; (A betűkészletből hiányzik a nemzetközi romani betűkészletének kalapos d-je, amelyik a „gy”-közeli hangot jelöli az írásban. Szokás dy-nal, dj-vel vagy egyszerűen gy-vel is írni.)
[4] Bari Károly, Cigány folklór, Magyarország, Románia, I-X., 1999, 16–17
[5] Csenki Imre-Csenki Sándor, Cigány népballadák és keservesek, Európa, Bp., 1980
[6] Bari Károly, Az erdő anyja, Gondolat, Bp., 1990; ill. Uő, Le veseski dej, OKK, Bp., 1990; Bari Károly, Cigány folklór, Magyarország, Románia, I-X., 1999.
[7] Ez adódik abból is, hogy Sándor nyelvészként, míg Imre zenetudósként tevékenykedett.
[8] vö. Uők, Bazsarózsa, 99 cigány népdal, Zeneműkiadó, 1955.; Uők, Cigány népdalok és táncok. I–II., Zeneműkiadó, Bp.1977.
[9] A cigány meg a sárkány, Püspökladányi cigány mesék, Európa Kiadó, Bp., 1974.
[10] Djuric, Rajko, Die Literatur der Roma und Sinti, Parabolis, Berlin, 2002.
[11] Karsai Ervin, Romane paramichi, Cigány mese-mondavilág, I., Anda Romani Kultúra Alapítvány, 1999.
[12] Vekerdi József, A cigány népmese, Akadémiai, Bp., 1974.
[13] A folklorista szakirodalom cigány nyelvnek a kárpátit vagy a romanit ill. nyelvjárásait  tekinti cigány-nak.
[14] Bár kaposszentjakabi gyűjtése beás közösségben történik, mesélője kétnyelvű.
[15] Ez magában foglal további, legalább ennyire hangsúlyos kérdéseket, hiszen tk. a „Magyarországon élő cigány mesemondók magyar meséit [...] magától értetődően a magyar mesekorpusz szerves részének” tekintette/tekinthette a mesekutatás. (vö. Görög-Karády Veronika, Éva gyermekei, L’Harmattan, Bp., 2006, 218–219)
[16] A mesei alműfajok összefoglalását az ebben a tárgyban legfrissebben megjelent, monografikus igényű tanulmány alapján foglalom össze a továbbiakban: Görög-Karády Veronika, Cigány mese, magyar mese, európai mese, = Uő., Éva gyermekei, L’Harmattan, Bp., 2006, 205–230
[17] A dalok esetében ez egészen éles referenciával rajzolódik meg, vö. Kovalcsik Katalin, Ami a dalban van, az a cigány beszéd, Egy erdélyi oláhcigány közösség nyelvi ideológiája, = Forray R. Katalin, szerk., Romológia-Ciganológia, Dialóg-Campus Kiadó, Bp-Pécs, 2000.
[18] Propp, V.J., A mese morfológiája, Osiris, Bp., 2005
[19] vö. Vekerdi József, Cigány nyelvjárási népmesék, KLTE, Debrecen, 1985. ill. elektronikusan: http://mek.oszk.hu/08400/08455/pdf/cigany_mese1.pdf
[20] Beás-magyar kétnyelvű kötet.
[21] Sáfár Sándor gyűjtése, Jónás Tamás szerkesztésében.
[22] Ámi Lajos meséinek átirata Lázár Ervin által.

<< vissza